2020. január 22-én, a magyar kultúra napján, Vincefi Sándor szobrász, festőművész kiállításmegnyitójával ünnepeltünk. A napokban szomorú hírt kaptunk. „2021. január 4. napján az Úr úgy döntött, Vincefi Sándor barátomnak jobb, ha a közelében van és csak neki alkot…”Köszönjük, hogy megismerhettük a műveit, kedves személyiségét. „Emléke legyen áldott, Nyugalma csendes.”Visszaemlékezésként álljon itt a tavalyi megnyitó beszéd részlete: A mai, nagykovácsi, „magyar kultúra napja” is alkalom, alkalom arra, hogy ünneplő ruhában, ünneplős lélekkel itt állhassunk és átadjuk magunknak a jeles napon a kiállító művész, Vincefi Sándor művészete befogadásának.
Vincefi Sándor szobrász-festőművész tárlatának a Godot-ra várva címet adta. A címadó szoborcsoport természetesen itt szerepel a kiállításon. Mielőtt a művekre összpontosítanánk, ismerjük meg a művészt, Vincefi Sándort!Vincefi Sándor 1952-ben született Bukarestben, szinte tévedésből, ahogy maga fogalmazza, édesapját szolgálata kötötte a városhoz, amelyhez semmilyen más köze a családnak nem volt. Székelyföldön cseperedett fel. A meghatározó évek, amelyek művészetére jelentős hatást tesznek már Szászrégenbe, illetve Kolozsvárra tehetők. (Szászrégen, itt álljunk meg egy pillanatra! A kiállítás segítő-szponzorát, Zsigmond Józsefet kérem, néhány szóval elevenítse fel ennek a városnak a hangulatát, a művésszel való barátságuk születését.)Tehát, Szászrégen, a szászrégeni líceum nevelte a szobrászt, aki a líceumi évek előtt géplakatos iskolát is végzett, sőt lakatosként is dolgozott, ez technikai tudást adott, bevezette a fém anyag rejtélyes világába. Tanulni, alkotni vágyott, így elkerült a szászrégeni mester, Baróthi Ádám kezei alá. Baróthi Ádám volt, aki észrevette azt a többletet, a „valamit” és „inasává” fogadta. A líceumban rengeteg képzőművészettel kapcsolatos könyvet olvashatott, elméleti munkákkal alapozta meg tudását. Sikerült rátalálni a maga művészeti útjára. Kolozsvárra, a képzőművészeti főiskolára már egyenes volt az út. Az ifjú ember ott volt a művészet világában, bár saját vallomása szerint a szakmunkást is csak a saját gátlásai tartják vissza a kiteljesedésben, a kolozsvári évek, Kós András vezetése megadta, tovább erősítette a tartást, a tudást.
A Vincefi név márkát jelent az erdélyi képzőművészetben, a kitartó alkotómunka elismerést hozott. Kolozsvár, Szászrégen, Csíkszereda, Brassó, Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, Marosvásárhely, Bukarest kiállítási alkalmakat kínált. Az 1980-as években nagyszabású művészeti projektbe kezdett, 50 általa nagyrabecsült magyar és román írónak, költőnek, filozófusnak küldött egy könyvméretű gipszlapot, véssék rá művészetük ars poeticáját. Ezt kiöntötte bronzba, amiből aztán a sarkainál rézdróttal összefogott leporelló, könyvszobor alakult, amely a berlini fal alaprajzát követte. Az írás mint műtárgy című happening kiállítást akkor nem engedélyezték. Később a kilencvenes években Budapesten bemutatásra kerülhetett. A másik nagy büszkeség, Csíksomlyón a kegytemplom sekrestyéje ajtaján lévő, több osztatú, Szentek című dombormű, 1983-ban készült el. 1988-ban, 36 évesen Vincefi Sándor családjával együtt Svédországba vándorolt. Nehéz döntés lehetett. A Romániai évek alatt, a főiskola utáni „kihelyezés” alkalmával nem igazán választhatott a szobrász, hová helyezik el, bár tanulmányi eredménye miatt a második helyen megjelölt Csíkszeredára kerülhetett, Nagyvárad nem sikerülhetett. Kemény, dolgos évek következtek.Svédország már választott föld volt, – amennyiben az, hogy valaki nem élhet a szülőföldjén, egyáltalán választási lehetőséget jelenthet – de itt, Svédországban sem következett más, kemény, dolgos időszak, küzdelem az elismerésért, az új élet beindításáért. A létért folytatott küzdelemben volt, hogy alig jutott idő alkotni. Aztán jobb idők jöttek, újra művészettel is lehetett foglalkozni. A szobrok mellett előtérbe kerültek a festmények. 21 év telt Svédországban, az élet úgy hozta, nyugdíjasként hazatelepült Magyarországra. Újra költözött a művész és vele az életmű, félig viccesen állapítottuk meg a kiállítás rendezésénél, jó is, hogy nem nagyobbak a szobrok, így könnyebben lehet szállítani őket.A nagykovácsi tárlat faszobrok és festmények – alkotások – válogatása.
A művész hitvallása szerint minden alkotás egy gyűjtő- és egy gyújtópont. Idézem: Én azt nem tudom elképzelni, hogy egy képzőművészeti alkotásnak ne legyen semmilyen mondanivalója. (…) Egy-egy alkotásba valahogy be szeretném sűríteni a környezetemet, ismerőseimet, saját érzelmeimet, mindazt, ami velem történik, ami velem fog történni, örömöt, bánatomat, a történelmet – mindent.”A kiállítás címe, Godot-ra várva, nem túl könnyed cím. Hiszen Godot-ra várni maga a kilátástalanság, nem jön, vagy jön? Az állapot lényege a várakozás, bizonytalanság, kétség maga. Nagy emberi kérdések, kilátástalan kérdések gyújtópontjaival találkozhatunk a művekben: „öregség, magány, megkísértés, az emberi hiúság, csalfa önkép, reménytelen vágyak, apokalipszis, ígérgető tavasz, megrepedezett, terméketlen föld. Az emberiség és az ember életének nagy kérdései, jelentős kulturális szimbólumai: Ikarosz, Oidipusz, Antigoné, akár Godot. Az emberi élet nagy kérdéseiről egy beszélgetés jutott eszembe. Pilinszky János egy alkalommal azzal fakadt ki Popper Péternek:„– Utállak benneteket, »pszi«-vel kezdődő foglalkozásúakat.– Miért utálsz, János?– Mert nagyon nagy terheket raktok az emberekre. Azt hirdetitek, hogy minden emberi problémának van megoldása.Ezzel sikerül elérnetek, hogy az emberek többsége úgy érzi, csak ő olyan hülye, hogy nem tudja megoldani a szexuális problémáit, a szüleivel való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját stb.- és összeomlik.A valóságban – mondta Pilinszky –, az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól-rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.”Irgalomra és ki kell egészítsem: a művészetekre. Mert a művészetek a legjobb segítői az elviselésnek, a megválaszolásnak. Az alkotások a legfőbb segítséget adják abban, hogy oldják társtalanságunkat a nagy kérdésektől való szorongásainkban. Töprenkedéseink között pedig legyen örömünkre a szobrok, festmények szépsége. Vincefi Sándor képzőművész kiállítását 2020 januárjában, a magyar kultúra napján tisztelettel megnyitom. G. Furulyás Katalin
